2009. 05. 07.
Meztelen fiúk
...és meztelen lányok sem lesznek ebben a blogbejegyzésben.
Igazán sajnállak, kedves Dolotalan Olvasó.
Kénytelen leszel beérni ezúttal a Gabrieli Choir 2009 tavaszi angliai turnéjáról készült bohó beszámolóval. Ha figyelmesen olvasol, a fotóillusztrációkra mutató linkek között talán még számításodat is megtalálod...
Bár szorosan nem tartozik az angol út krónikájához, az előzmények között feltétlenül meg kell emlékeznünk a hónapokon át tartó, rendkívül intenzív próbaidőszakról. Csütörtök estéinket, és olykor vasárnapi sziesztánkat sem sajnálva (illetve dehogynem!) igyekeztünk tempóban, barokkosan, perfekt német kiejtéssel bist-du-nichtelni és he-he-hézni Bach János passiójának kartételeiben; és próbáltunk tempóban, stílusosan, perfekt brit kiejtéssel megbirkózni az anglikán repertoárral, hogy akkor a magyar darabokról, vagy Robert White csak profi virrasztóknak ajánlott, maratoni hosszúságú ötszólamú lamentációjáról ne is beszéljünk.
Nem csoda, hogy abban a pillanatban, amint hátradőlhettem a ferihegyi becsekkolást követően, azonnal el is nyomott a buzgóság. Persze erről nem White tehetett: az indulás előtti éjszakákat ugyanis jócskán végigdolgoztam – információim szerint ezzel nem csak én voltam így. (Remélhetőleg Luca az utolsó utáni, vagy másképp az indulás előtti pillanatban befejezett szakdolgozatát nem fogják viszadobni.) Ugyanez volt a kulcsa annak is, hogy némelyekkel ellentétben nem zúgolódtam a Stanstedtől Sheffieldig tartó úton, amit egy gyermekszállításhoz átalakított furgonban (na jó, nevezhetjük minibusznak is) töltöttünk. Persze lehet, hogy ebben a reptéren feltankolt söröknek is jutott némi szerep. A Sheffield Rózsadombjának számító Ranmoorba éjfél körül érkeztünk. Pillanatokon belül megtaláltuk vendéglátóinkat, és rövid ismerkedés – másoknál hajnalig tartó borozás – után eltettük magunkat másnapra. Amikor is először kaptunk ízelítőt a turné során még visszatérő, finom falatokban és megpróbáltatásokban is gazdag napirendből, mely állt a következő pontokból: fellépőcuccokkal a templomba, városnézés/kirándulás, főpróba, uzsonna, koncert.
Csütörtökön reggeli után tehát letettük a bájos St. John’s Church-ban a holmijainkat, rövid hangpróbát tartottunk, majd – egy kupica rum fakultatív elfogyasztása után – útnak indultunk a néhány buszmegállónyi távolságban lévő sheffieldi városházára. A doubledecker emeletén beénekeltünk, hogy a polgármester asszony előtt biztosan ne valljunk szégyent. Sheffield Lady, pontosabban Lord Mayor-je nagyvonalúan fogadott: a kávét, süteményt és süppedős foteleket igyekeztünk méltó módon meghálálni az észt és a Kodály-darabbal. A polgármester asszonnyal ellentétben a szomszéd teremben ülésező képviselők kevésbé méltányolták – ezek szerint nem is olyan halk – előadásunkat. A vendégeskedés után kora délutánig szabadon bóklászhattunk Sheffieldben. A katedrális, a boltok és a vendéglátóipari egységek nem maradtak felfedezetlenül – a tipikus angol ízek (mint például a helyi Starbucks) mellett többen a belvároson kívüli utcák színes(bőrű) hangulatába is belekóstoltak.
Igazán sajnállak, kedves Dolotalan Olvasó.
Kénytelen leszel beérni ezúttal a Gabrieli Choir 2009 tavaszi angliai turnéjáról készült bohó beszámolóval. Ha figyelmesen olvasol, a fotóillusztrációkra mutató linkek között talán még számításodat is megtalálod...
A Gabrieli Choir 2009 áprilisi angol turnéja
Kezdődött minden azzal, hogy miután jó előre és jó drágán megvettük a Ryanair Budapest-East Midlands járatára a jegyeket, a hírhedt (de korántsem híres) légitársaság pont ezt a járatot törölte, bő másfél hónappal indulás előtt. Az eredeti terveket jócskán felborítva átfoglaltunk potom huszonyegynéhány jegyet a konkurens társaság londoni járatára, és úgy gondoltuk, ezzel minden el van intézve. Odafele el is volt, viszont kiderült, hogy a hazautazáshoz igénybe venni kívánt, ebédidőben felszálló glasgow-i gép indulási időpontját kissé előrehozták - hajnali hat órára. Mivel Carlisle-ból a reptér jó két óra buszozás, már ekkor biztos volt, hogy az utolsó estén nem sokat fogunk aludni, és nem a turnét méltón lezáró, hajnalba hajló mulatozás miatt.
Bár szorosan nem tartozik az angol út krónikájához, az előzmények között feltétlenül meg kell emlékeznünk a hónapokon át tartó, rendkívül intenzív próbaidőszakról. Csütörtök estéinket, és olykor vasárnapi sziesztánkat sem sajnálva (illetve dehogynem!) igyekeztünk tempóban, barokkosan, perfekt német kiejtéssel bist-du-nichtelni és he-he-hézni Bach János passiójának kartételeiben; és próbáltunk tempóban, stílusosan, perfekt brit kiejtéssel megbirkózni az anglikán repertoárral, hogy akkor a magyar darabokról, vagy Robert White csak profi virrasztóknak ajánlott, maratoni hosszúságú ötszólamú lamentációjáról ne is beszéljünk.
Nem csoda, hogy abban a pillanatban, amint hátradőlhettem a ferihegyi becsekkolást követően, azonnal el is nyomott a buzgóság. Persze erről nem White tehetett: az indulás előtti éjszakákat ugyanis jócskán végigdolgoztam – információim szerint ezzel nem csak én voltam így. (Remélhetőleg Luca az utolsó utáni, vagy másképp az indulás előtti pillanatban befejezett szakdolgozatát nem fogják viszadobni.) Ugyanez volt a kulcsa annak is, hogy némelyekkel ellentétben nem zúgolódtam a Stanstedtől Sheffieldig tartó úton, amit egy gyermekszállításhoz átalakított furgonban (na jó, nevezhetjük minibusznak is) töltöttünk. Persze lehet, hogy ebben a reptéren feltankolt söröknek is jutott némi szerep. A Sheffield Rózsadombjának számító Ranmoorba éjfél körül érkeztünk. Pillanatokon belül megtaláltuk vendéglátóinkat, és rövid ismerkedés – másoknál hajnalig tartó borozás – után eltettük magunkat másnapra. Amikor is először kaptunk ízelítőt a turné során még visszatérő, finom falatokban és megpróbáltatásokban is gazdag napirendből, mely állt a következő pontokból: fellépőcuccokkal a templomba, városnézés/kirándulás, főpróba, uzsonna, koncert.
Csütörtökön reggeli után tehát letettük a bájos St. John’s Church-ban a holmijainkat, rövid hangpróbát tartottunk, majd – egy kupica rum fakultatív elfogyasztása után – útnak indultunk a néhány buszmegállónyi távolságban lévő sheffieldi városházára. A doubledecker emeletén beénekeltünk, hogy a polgármester asszony előtt biztosan ne valljunk szégyent. Sheffield Lady, pontosabban Lord Mayor-je nagyvonalúan fogadott: a kávét, süteményt és süppedős foteleket igyekeztünk méltó módon meghálálni az észt és a Kodály-darabbal. A polgármester asszonnyal ellentétben a szomszéd teremben ülésező képviselők kevésbé méltányolták – ezek szerint nem is olyan halk – előadásunkat. A vendégeskedés után kora délutánig szabadon bóklászhattunk Sheffieldben. A katedrális, a boltok és a vendéglátóipari egységek nem maradtak felfedezetlenül – a tipikus angol ízek (mint például a helyi Starbucks) mellett többen a belvároson kívüli utcák színes(bőrű) hangulatába is belekóstoltak.
A próbára nem emlékszem, az azt követő uzsonnára viszont annál inkább. Még most, hetekkel később is megnyalom a tíz körmömet, olyan fogásokkal vártak Mike, a csembalókészítő-kórustitkár házában. Hideg sült hús, saláták, habcsók-torta… mmmm! Az Abbeydale Singerssel közös esti koncert a finom falatoknak köszönhetően emelkedett hangulatban kezdődött – volna, ha az ember az illendőség szabályait betartva nem repetázott volna a szükségesnél eggyel többször, aminek következményeképp a szép hangzatokat sikebb nyögdécselések kísérték. A szünetben felszolgált bornak köszönhetően (amiből a kórustagoknak egyébiránt nem lett volna szabad fogyasztaniuk) a hangverseny igazán oldott hangulatban folytatódott. Igaz, ez annak is betudható, hogy a sheffieldiek nem éppen nagyböjti műsorral készültek. No igen, és a koncertet követő közös sörözés sem az önmegtartóztatás jegyében zajlott. Különösen a tipikus háromszög alakú angol szendvicsek arattak nagy sikert. Itt már dzsessz-számok, népdalok, amerikai nóták és általam ismeretlen műfajú produkciók is megszólaltak – Richárd távollétében és szigorúan műsoron kívül. Az est további eseményeit a kedves olvasóra való tekintettel nem részletezném.
Másnap szomorúan – egyesek az esti söröktől bágyadtan (értsd: másnaposan) –búcsút vettünk vendéglátóinktól, és újra bepréseltük magunkat a már ismert mikrobuszba. A Yorkshire-i dombságon kanyargó országút alaposan próbára tette a társaságot: a gyerekek magukkal nem bírtak, Anna a gyomrával, Melinda pedig az álmosság, a gravitáció és a centripetális erő ellen egyaránt tehetetlen Philippel nem bírt. Két rövid megállás és némi organikus mentás bárányburger bekebelezése után értünk a Richárd számára hazai pályát jelentő Carlisle-be. Vendéglátóink közül néhányan előzékenyen kijöttek elénk, és átkísértek az első pillantásra elbűvölő katedrális mellett álló Fratry-ba, azaz (néhai) apátsági ebédlőbe. Lepakolás után körbevezettek a katedrálisban (Angliában a második legkisebb, ágostonrendi szerzetesek alapították, a határmenti harcok miatt a főhajó egy részét elbontották és erődítménynek használták fel; maga a templom egyébként rózsaszínű, a főhajót az oltár felől egyetlen hatalmas festett üvegablak zárja le, valamint számos bájos, átépítésre és toldásra utaló szabálytalanság fedezhető fel a falakat jobban megvizsgálva), ahol egyúttal – kötelezően választható alapon – meghallgattuk az Evensongot.
Könnyű és gyors vacsoránkat a labirintusszerű belső tereiről emlékezetes közeli olasz étteremben költöttük el, és már az első közös Bach-próbán is találtuk magunkat. Jeremy Suter, az Abbey Singers karnagya a Richárdtól megszokotthoz képest újszerű tempókkal és frazírozással sokkolt (legalábbis engem), és az is kiderült, hogy nem hiába nyüstöltük a német kiejtést hónapokon át. Az angolok ekkor – két nappal a koncert előtt – még éppen csak ismerkedtek a „fau”, az „sch” és a szóvégi mássalhangzók titkaival. Bezzeg mi!
A próbát követően hazaautókáztunk és megismerkedtünk új vendéglátóinkkal. Feltétlenül be kell számoljak arról, hogy Zolival közös „gazdánk” Keith Maclannon, a kórus menedzsere lett, aki latin-ógörög szakos tanár, agglegény, hóbortos, szóval minden sztereotípia illett rá. Azonnal látszott, hogy remekül fogjuk érezni magunkat nála, habár ekkor még nem tudtuk, másnap tényleg a szolgáivá leszünk.
A szombat viszonylag eseménytelenül telt: délelőtt próba, majd városnézés vagy kirándulás a környéken – a Gretnára tervezett oldtimer buszos túra őszinte sajnálatomra elmaradt –, este pedig külön program a vendéglátókkal. A nap egyik fénypontját az a pillanat jelentette, amikor hazafelé autókázva Zoli elmesélte, hogy többekkel a bramptoni templomhoz buszozott el és vissza. Épp akkor értünk ugyanis Bramptonba, és mint kiderült, nem egészen véletlenül: történetesen ott laktunk, az emlegetett templomtól két percre. J Hasonlóan jókat derültünk Keith „Teach yourself hungarian” című nyelvkönyvéhez tartozó CD dialógusain. A tíz pontos, „Ti nőket csak a pénzünk érdekel!” mondatot később alaposan meg is vitattuk Zolival, és azóta is feltett szándékom, hogy ugyanezzel a címmel fogalmazást íratok a tanítványaimmal.
Vacsorára Tusi, Zsuzsa és az őket vendégül látó pár, Geoff – alias melyik színész is? – és Betty volt a vendégünk. És tényleg a vendégÜNK: Zolival ugyanis megelégeltük azt, hogy Keith egyedül szolgáljon ki minket, és beálltunk konyhalánynak. Krumplipucolástól és mosogatástól kezdve olaszos cukkíniraguig mindenfélét csináltunk, szállásadónk pedig sietett megjegyezni, hogy feltűnő és elégedettségre okot adó átéléssel végezzük a szolgai feladatokat. Néhány perccel és néhány korty borral később mi sem haboztunk célozni rá, hogy milyen arisztokratikus módon irányítja a terítés nemkülönben kihívásokban gazdag műveletét. Szóval jól elszórakoztattuk magunkat, és ebben vendégeink sem zavartak. Mások ezalatt játékbarlangban időztek.
A vasárnap délelőtt is több szálon futott. Csak ebéd után, a főpróbán találkoztunk, akkor pedig már a szólistákkal és a zenekarral is. Még mindig nem éreztem igazán magaménak Jeremy Bach-interpretációját, úgyhogy némi elégtétellel töltött el, hogy a próbán még éppen működő tempó élesben bizonyult túl gyorsnak az egyik amúgy is elég kellemetlen karfúgában. A koncert utáni fogadásra viszont egy rossz szavunk sem lehetett: finomságokkal dúsan rakott XXL-es méretű terülj-terülj asztalkám, szívhez szóló beszédek, tombola, és vidám tapasztalatcsere a vendéglátókkal.
A két, látszólag könnyű nap után ismét eseményekben gazdagnak ígérkezett a hétfő. Keswickbe, Richárd gyermekkorának helyszínére indultunk a turné második buszával, ami több, mint kétszer akkora volt, mint a sheffieldi! A menetrend viszont nem változott: lepakolás, séta, uzsonna, próba, koncert. Keswick az angol tóvidék közepén, a Derwent Water nevű tó partján található, igazán csodálatos környezetben. A városkától fél órányira egy dombtetőn Stonehenge kicsinyített mása, a tóban meg a Loch Ness-i szörny kicsinyített mása…
Na jó, a viccet félretéve, a Derwent Water partján, s különösen a tavon hajókázva legalábbis a Pendragon-legenda jutott az ember eszébe. Persze Bátky János kishíján szomorú véget érő kalandjainak baljós hangulata nem akadályozott meg abban, hogy – míg a többiek nézelődtek, sétáltak, vásárolgattak vagy csak egyszerűen múlatták az időt – fel ne kaptassak a tóparti hegygerincre, hogy néhány magasból készített panorámaképpel villoghassak majd. (A babérok learatása még mindig várat magára… ) Ezeket rendben el is készítettem, majd a Keswick felé tartó hajóra érvényes jegyemre fittyet hányva visszabaktattam egészen a koncert helyszínéül szolgáló Crostwaith Churchig. Úgy látszik, ekkorra nem csak rajtam vett erőt az egészséges fáradság. Félreérthetetlen jelek alapján arra következtettem, hogy másoknak sem esett jól teljes hangerőn és teljes koncentrációval próbálni nem éppen rövid műsorunkat. Richárd megadóan beletörődött a helyzetbe, amit mi azzal háláltunk meg, hogy – szerénytelenül mondhatom – igazán szépen énekeltünk. Jó érzés volt két közös koncert után végre a saját tollainkkal ékeskedni. Az este felejthetetlen, valóban megható pillanata volt, amikor Richárd idős zongoratanárnőjét köszöntötte, aki nem mellesleg nagylelkű adománnyal támogatta angliai utazásunkat.
Kedden újra önálló koncertet adtunk, ezúttal a Carlisle-i katedrálisban, ebédidőben. Szerencsére csak kevesen voltak kénytelenek negyven perc elteltével visszatérni munkahelyükre, így a szép számú közönség nagyobb része végighallgatta – korábbi önálló koncertekhez képest kevésbé nagyszabású – műsorunkat. Amin egyébként egymás mellett szerepelt anglikán és magyar egyházzene: Kocsár Miklós Magnificatja és Nunc Dimittise mellett Kodály Sík Sándor Te Deumával adtunk ízelítőt az angol hallgatóságnak a XX. századi magyar kórusmuzsikából. A helyieknek Cumbria tartományhoz kapcsolódó angol művekkel is kedveskedtünk. A délideji hangverseny után még egy utolsó sétára indultunk Carlisle-ban. Páran úgy gondolták, hogy Carlisle számukra már nem tartogat újabb felfedeznivalót (tekintve, hogy a városka mérete a katedráliséval arányos), így elkötötték jószívű és önzetlen vendéglátónk, Keith autóját, és az angol forgalmi rendhez gyakorlatban még nem sokat konyító Zoli, és szexi hangú GPS-e hibátlan vezetésével meg sem álltak a tengerpartig. A délután hátralévő óráit csomagjaink nem több mint 15 kilósra apasztásának szenteltük.
Az estét vendéglátóink javaslatára egy „contemporary” (akármit jelentsen is ez) indiai étteremben töltöttük; nem tudom, kortárs módon-e, de nagyon kellemesen. Éjfél után szedelőzködtünk össze, és indultunk tágasabbik buszunkkal Glasgow Prestwick repülőtere felé, ahol is – a Ryanair bevezetőben említett húzásainak köszönhetően – a rendkívül utasbarát hajnali négy órakor nyitott a budapesti járat check-inje. Luca és én itt érzékeny búcsút vettünk a kórus többi tagjától (kivéve Richardtól, aki már korábban ismeretlen helyre távozott), mi ugyanis nem hazafelé tartottunk, lévén bokros teendőink Európa más-más szegleteibe szólítottak. A hazatérés minden bizonnyal szívszorító pillanatairól ezért sajnos nem tudunk beszámolni. De talán jobb is: így legalább mindenki megbizonyosodhat arról, hogy a korábbi napok krónikáiból is csak a legfontosabb eseményeket hagytam ki…
A turné a fentebbiekben az olvasmányosság kedvéért igazságtalanul felnagyított apróságok ellenére fantasztikusan sikerült, hála Richárdnak, aki egymaga szervezett, rendezett és vezetett mindent (a repülők és a buszok kivételével). Nagy-nagy szeretettel köszönjük neki!